Beborít a patchwork poncsó
Orgazmikus médiaszínház a Tűzraktérben
Adjatok egy cigit! Van egy ötvenesetek? – a hang tulajdonosa úgy dülöngél, mint a restikből a nap végén, zárás után nem sokkal kitámolygó szerencsétlenek. Buggyos inget és kalapot visel, kis híján leönt minket csapolt sörrel, alig lehet elhajtani. Az ilyet mindig elhatjuk. Erőszakos barom. És egyébként sincs cigink.
 Az a szabály, hogy nincs szabály (Király Róbert és Alexi Gergely) Móricz Simon
|
A Tűzraktérben vagyunk amúgy, az egység „kávézónak” nevezett részében, itt van a gyülekező. A jegyárus kis türelmet kér, negyedórás csúszással kezdődik a Röpke Szerelőm című (rendező: Fogarasi Gergely), hm, hát elvileg orgazmikus médiaszínház zsáneri megjelöléssel ellátott előadás a Hegedű utcai volt iskola tornatermében, ahová majd „az a fekete ruhás lány” visz minket. Szemünk tehát a fekete ruhás lányra tapad, várjuk a jelet. Addig jäger és hosszúlépés chardonnay-ból.
Közben betalál még egyszer a részeg fazon, a műsor ugyanaz, ötvenes, cigi, bazmeg. Legnagyobb rémületünkre aztán ő is csatlakozik az előadásra érkezőkhöz. Az udvaron elsuhan mellettünk egy szemlátomást zavart lány, „New Yorkban lesz az esküvőnk, veszek neked egy házat a Seychelle-szigeteken, szeretsz?”, mondogatja kataton mód, gyanút fogunk. Így megyünk le közösen a tornaterem bejáratához, ahol eligazítást is kapunk: az a szabály, hogy nincs szabály. Mindent szabad, oda megyünk, ahová akarunk, azt csinálunk, amit akarunk, nincs vezetés, nincs feszes dramaturgia, nincs konkrét lezárás – egyvalamire kérnek csak: a színészekben ne tegyünk kárt.
Ezt jó szívvel meg tudjuk ígérni.
Persze, nem volna rossz tudnunk, ki színész és ki nem. A velünk érkező részeg odafigyelés helyett lebotorkál a lépcsőn és eltűnik a sötétben. Az újságíró asszisztense itt még nem gyanakszik arra, amit az újságíró már tudni vél, hogy ugyanis beépített emberről lehet szó. Számára csak akkor lesz világos, amikor a tornateremben felépített színpadon meglátja a kórházi ágyon fekvő Apát, azaz Helyey Lászlót, s a hozzá úgymond látogatóba érkező Férjet (Király Róbert) és a Nőt (Világ Viktória). Közben a színpad mellett Japhlet Bire Attias játszik sticken. Részegségnek és New Yorknak nyoma sincs. Mélyen megbúvó konfliktusoknak annál inkább. Fojtott kérdések, hallgatag válaszok. Ezzel párhuzamosan csendes jelenet megy a tornaterem nagyméretű vászonnal leválasztott másik részében, az egyébként bárpultként funkcionáló helyszín közvetlen közelében. Berendezett nappaliban (díszletek: Konkrét Labor), asztali lámpa fényénél Gyerek (Kovács Anna Sára) dolgozik kifestőkönyvén, a kanapéval szemben tévé megy, a műsort nem látjuk.
A mécsesekkel kirakott folyosón poharakkal és üvegekkel zsúfolt asztal, mellette klarinétos (Alexi Gergely), őt vegzálja felespohárral kezében a már megint részeggé vedlett csávó, pénzt dobál a hangszerbe, és időről időre kirántja a zenész szájából a fúvókát. Mintha félkarú rablóval játszana. Megint le akar húzni cigivel, és az ötvenes is kéne neki, nyilván a jackpotra hajt. Huszonötöt tudok adni, a baszszusklarinétban végzi az öszszes apróm. Az előadásra újonnan érkezők láthatóan nem értik, mire megy ki az egész, a legtöbben zavartan pillognak, nincs nálam pénz, hazudják, a pasimnál van, lódítják.
– Azt hiszem, rossz helyen járunk – szúrja oda a haverjának egyikük. Pedig nem. Kétszer koccintok a kamupálinkával kínáló részeggel. Adok tüzet is, csak került neki cigaretta valahonnan. Vissza a kórházba. Helyey László mögött folyamatos videó (Mao, Redlight, Lenz Tünde) pereg, de az említett térelválasztó vásznat nézve sincs unalom: Ocztos István árnyékfestő vízzel és temperával operál, nagyon komoly alakzatokat visz fel a projektor felületére, ahogy mondja, néha a zene ritmusára, néha pedig csak úgy. Többé-kevésbé improvizatíve. Az egész darab tele van rögtönzéssel. A bátrabb „nézők” simán megszólítják a színészeket, s az állandó történések ezen interakciók után folynak tovább. Ismétlődően. Mozaikszerűen. Hogy a „későn” érkezők se maradjanak le semmiről. A Tűzraktér mellékhelyiségéből vagy mijéből kialakított hálószobában történtekről például, ahol a Férj és a Nő jóvoltából néhány perc alatt lejátszódik vagy negyven év: látjuk, hogyan lesz egy szerelemből sarjadó házasságból pokoljárás, megcsalás és megcsalatás. Összesimulós békéből vad ordítozás. Sokk.
Elnyújtózom az éppen üres nappali kanapéján, most végre látom a műsort, az úgynevezett cselekmény felgyorsított változata megy. Egy életút, ismerkedés, szerelem, gyerek, hűtlenség, találkozások és elválások, betegség, családi tragédia. Mindez nagyon jól nyakon öntve művészettel, videóval, gesztusokkal, interaktivitással, véletlennel. Lassan öszszeállnak a foltok, beborít a nagy patchwork poncsó, már éppen nyugszom megfelé, már ha ez az állapot nyugalminak nevezhető, amikor hirtelen átkarol a Nő, úgy súgja a fülembe, New Yorkban lesz az esküvőnk, ugye szeretsz?
Hát persze, hogy szeretlek. És köszi a katarzist. Csak legalább te ne kérj ötvenest, mert mind bedobáltam a gépbe. Cigim meg amúgy sincs.
Csider István Zoltán | Népszabadság | 2009. december 11.
Forrás: http://nol.hu/lap/kult/20091211-beborit_a_patchwork_poncso
